(…)

– Jó kislány – fújja ki a levegőt, és hüvelykujjával végigsimít az alsó ajkamon. Belép a beépített szekrénybe, és egy ezüstszürke selyem nyakkendővel tér vissza.

– Tedd össze a kezed magad előtt – utasít. Lehámozza rólam a törülközőt, és a földre dobja.

Megteszem, amit kér, ő meg a nyakkendővel erősen összekötözi a csuklómat.  Izgatottan csillog a szeme. Meghúzza a csomót. Jól tart. Buzgó kiscserkész lehetett, hogy így megtanulta ezt a csomót. Most mi lesz? A pulzusom vágtat, a szívem vadul dübörög. Christian ujja végigsimít a copfomon.

 

(…)

Christian a nadrágzsebébe nyúl, és előveszi ezüstszürke nyakkendőjét… azt az ezüstszürke, szőtt nyakkendőt, amely finom lenyomatát a bőrömön hagyta. Christian gyorsan dolgozik. Lovagló ülésben rám ül, összekötözi a csuklómat, de ez alkalommal a nyakkendő másik végét fehér vaságyam támlájához köti. Nem megyek sehová. A szó szoros értelmében az ágyamhoz vagyok kötve, és nagyon felizgultam.

Christian lecsusszan rólam, megáll az ágy mellett, úgy néz le rám. A szeme sötét a vágytól. Diadalmas a tekintete, és megkönnyebbülést látok benne.

 

(…)

A terem gyorsan telik, az izgatott hangok moraja egyre hangosabb. Az első széksorok kezdenek megtelni. Mindkét oldalamon olyan lányok ülnek, akik más karra járnak, nem is ismerem őket. Láthatóan jó barátnők, izgatottan beszélgetnek.

Pontban tizenegykor megjelenik a színpadon a rektor a három dékán kíséretében. Utánuk a tanszékvezető professzorok jönnek, mind fekete és vörös díszruhában. Állva tapsoljuk meg a tanári karunkat. Néhány professzor biccent és integet, mások mintha unatkoznának. Collins professzor, a konzulensem, szokás szerint mintha most kászálódott volna ki az ágyból. Utolsóként Kate és Christian jelenik meg a színpadon. Christian méretre szabott szürke öltönyében áll, a hajában bronzosan csillan meg a lámpák fénye. Komoly és zárkózott. Leül, kigombolja egysoros zakóját, és megpillantom a nyakkendőjét. Szent szar… ez az a nyakkendő! Ösztönösen megdörzsölöm a csuklómat. Nem tudom levenni róla a szemem – a szépsége most is elvonja minden mástól a figyelmemet. És ez a nyakkendő van rajta… nem kétséges, hogy szándékosan. Érzem, hogy összepréselem a számat. A közönség leül, a taps alább hagy.

– Nézd meg azt a pasit! – lelkendezik mellettem az egyik lány a barátnőjének.

– Dögös.

Megmerevedek. Biztos vagyok benne, hogy nem Collins professzorról beszélnek.

– Biztos ő Christian Grey.

– Szingli?

Dühbe gurulok.

– Nem hinném – mormogom.

 

(…)

Szent tehén! Ott vagyok a guglin. Csak nézem kettőnket. Én meglepettnek tűnök, idegesnek, bizonytalannak. Nem sokkal azelőtt készült a kép, hogy belementem, hogy megpróbálom. Christian a maga részéről hihetetlenül jóképű, nyugodt és összeszedett, és az a nyakkendő van rajta. Csak nézem ezt a gyönyörű arcot, ezt az arcot, amely most talán éppen az átkozott Mrs. Robinsont bámulja. Elmentem a képet a kedvencek közé, és végigkattintom mind a tizennyolc oldalt… semmi. A guglin nem találom meg Mrs. Robinsont. De tudnom kell, vele van-e. Gyorsan gépelni kezdek.